Zsu átalakulása

Sziasztok!

Ebben a blogban Zsu-val ismerkedhettek meg, ráadásul Ő írta le gondolatait, egy nagy utazásról velem. Persze nem volt erről szó hogy fogyni akarna közel sem. Csak egy kicsit mozogni "akart", aztán mi lett belőle :)
Nagyon jó volt nekem is elolvasni az írását, Ő hogyan élte meg, és meg is könnyeztem az írása végét.
Remélem merítesz ebből a történetből erőt ha most éppen nem érzed magadban az erőt, ha pedig megvan a lendületed, akkor megerősít benne, hogy jó úton jársz.
Természetesen nagyon büszke vagyok Zsu-ra, óriás munkát tesz bele a mai napig, abszolút példaértékű a hozzáállása nekem is. 
Íme Zsu gondolatai:

„Csak mozogjunk, de a kajámhoz nem nyúlhatsz” – avagy egy 3 éves kaland története
 
A sport, a mozgás soha nem állt távol tőlem, hiszen az egyetem első 1-2 évéig még aktívan röplabdáztam. Azóta a sport, meg egyáltalán a mozgás max. a kutyasétáltatásban merült ki. Aztán az évek számának növekedésével egyenes arányban szaladtak rám a kilók is. Soha nem voltam egy Kate Moss, sőt, valszeg egy csontom nehezebb, mint Kate Moss teljes egészében. 

Annak ellenére, hogy egész életemben túlsúlyos voltam, valahogy soha nem is volt igény vagy inkább kitartás a fogyásra, a változásra, változtatásra. Ellenben kifogás hegyek annál inkább. Többször nekifutottam mindenféle diétának, bogyóknak, italporoknak, de nagyon rövid idő alatt a kaját választottam. Persze ezzel csak további kilók rakódtak rám… Mígnem kolléganők 2017 tavaszán elhatározták, hogy az irodaház aljában lévő fitneszterembe lemennek csoportos TRX órára. Hát egészségükre, gondoltam… 

Bár akkor 2017 nyarán, 140 kg környékén minden lépés maga volt a pokol… A kollégák rendkívül segítőkészek voltak, mert napközben tulajdonképpen egy lépést nem kellett tennem az irodából. Bár most 3 év távlatából már elképzelni sem tudom, hogyan jutottam el a vonattól az irodáig, vagy fordítva. Aztán Timi kolléganőm hosszas unszolására – majdnem egy hónap kellett hozzá – összeszedtem magam, és mint aki a szőnyegpadló alatt csúszik, lemásztam a fitneszterembe. Timi kitartó unszolása nélkül soha nem emelem meg a nagy seggem és megyek le. Sokat nyomott a latba, hogy folyamatosan azt mondta, hogy mennyire egyforma a humorunk Gézával, biztosan jól megértenénk egymást, egy próbát megér, vesztenivalóm nincs, illetve csak a súlyom… 

Addigra a számos, számtalan diéta után már nem nagyon volt remény, hogy én egyszer vala még megközelítem az ideális súlyomat, és már-már elfogadtam, hogy én ilyen vagyok… De végül lementem, megbeszéltünk egy próba órát másnapra.
Otthon persze olyan hitetlenül néztek rám, mint akinek 7 feje van… Tudtam, hogy azt gondolják, hogy újabb hóbort és biztos hamar bedobom a törölközőt, ahogy eddig számos más kísérlet esetében.

Így 2017. július végén a próba óra keretében megismerkedtem a Kaatsu-val, ami egy fura ketyere, pántokkal, amit rátesznek a lábadra, vagy a karodra, felfújnak sűrített levegővel, aztán 20-25 percet abban végzed a feladatokat. (ennyi a max. amit 3 év alatt meg tudtam jegyezni a ketyeréről és a pántokról )

A feladatokra már nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy másnap a túlélésért könyörögtem. Olyan izomlázat a legvadabb álmaimban, de még a legsportosabb éveimben sem éltem át. A lépcsőn lefelé csak lendületből közlekedtem, még mondtam is a kollégáknak, hogy úgy haladok a metróban, mint paraszt a sakktáblán, egyenesen és aki az utamba kerül, fellököm. Ülni, állni, lépni, de még levegőt venni is nehéz volt, sőt sosem felejtem el, hogy este a kanapéról kb. fél óra volt, mire vízszintesből függőlegesbe küzdöttem fel magam… De mégis vhogy annyira élveztem azt az egy óra mozgást, hogy egy percig nem fordult meg a fejemben, hogy  nem lesz folytatás. 2-3 nap elteltével Géza is írt, hogy élek-e még?  Az első mondatom volt, hogy „bár alig, de másnap mennék”. Ha az első órát túléltem, talán nem tud már megölni… 
Azért pár edzés eltelt már mire megkérdezte, hogy mik a célok… Hát nem nagyon voltak, és a címadó mondat is talán akkor hangzott el, amit azóta rengetegszer az orrom alá dörgölt, amúgy tök jogosan.

Az első hónap úgy telt el, hogy csak mozogtunk, eszméletlenül élveztem az edzéseket, annyira magával ragadt a hangulat, hogy a feladatokra nem is emlékszik az ember, csak csinálja, néha tiltakozik, megküzd – elsősorban – magával, hogy mennyire nincs formában.

Olyannyira nem voltam formában, hogy minden feladatot  a legminimálisabb ismétlésszámmal kellett kezdeni, pl. a plank-et alig bírtam pár másodpercig megtartani…

Az első hónap végén külön lendületet adott, hogy lement 4 kg (sosem felejtem el, éppen a szülinapomon mért le, 2017 szeptemberében… ). Persze tudtuk, hogy ez max. víz, hiszen mi menne le, ha semmin nem változtattunk… Csináltuk tovább, közben a heti 2 alkalmat 3-ra emeltük, amitől valszeg én vártam csak a csodát, de újabb 1 hónap elteltével 10 dkg nem sok, de egy gramm nem ment le… Asszem ekkor volt az a pillanat, amikor – el sem hittem, hogy én mondtam ki – azt mondtam, hogy a kaján is változtassunk. Pár napig írtam mikor kelek, mit eszek, milyen a napi rutin. Géza ránézett, apróbb módosításokkal felvázolta hogyan kellene változtatnom az étkezésen és  legalább 21 napig tartanom kellene, hiszen a szervezetnek 3 hét kell mire átáll vmire…

Hát belevetettem magam az instrukciók alapján, és 2017 karácsonyán már kb. 13 kg-val voltam kevesebb. Ezek a sikerek nyilván megadják azt a lendületet, hogy tovább folytassuk. A kilók mellett persze másik kihívás az erőnlét is. Iszonyatosan imádtam, hogy (mármint számomra) tudattalanul és észrevétlenül csempészte be az edzés programba a pulzuspöriket, és elképesztően jól csereberélte a feladatokat TRX-el és különböző súlyokkal. Aztán persze kíváncsi voltam a teremben az egyéb kiegészítőkre, mint a súlymellény, egyre nagyobb kézi súlyok vagy spinning bringa, és Géza hagyta, hogy kipróbáljam, és figyelve a fokozatosság elvére, lassan, alacsony ismétlésszámmal, vagy másodpercekkel kezdte beépíteni az edzésterve. Persze voltak edzés napok, mikor azt gondoltam (lehet, hogy szóvá is tettem), hogy az összes olyan feladatot összegyűjtötte, amit utáltam, sőt egyenes gyűlöltem, amit nehéznek találtam (mert nehéz is volt), persze akkor csendben, fejben tiltakoztam, de megcsináltam minden feladatot amit kért, hiszen vakon bíztam benne, hogy kettőnk közül legalább ő tudja mit, miért csinál…  De hihetetlenül élveztem, hogy egyre erősebb, formásabb (akkor egyelőre csak karban) vagyok. Géza is többször megjegyezte az erőnléttel kapcsolatban, hogy míg korábban 1-2 hónap kellett ahhoz, hogy erősségi szintet (jelentsen ez bármit is) lépjek, és idővel (meg a heti 3 edzésnek köszönhetően) a szintlépéshez már 2-3 hét is elégséges volt.

Aztán persze voltak pillanatok, napok, hónapok, amikor lankadt a lelkesedés, picit meg-/belefáradtam, pedig Géza mindig figyelt arra, hogy az edzések változatosak legyenek, azok is voltak. Mindig volt új, nehezebb vagy pánikolósabb feladat, ami épp elég kihívás elég állított. 

A kajás oldalt volt sokkal nehezebb betartani. Valahogy ott lassabban éreztem rá a kihívás oldalára, pedig Géza folyamatosan, tudatosan, tűpontosan figyelt arra, hogy mindig tanácsot adjon, mikor merre induljak, vagy éppen mit próbáljak ki, ha 1-2 hónapig stagnált a súlyom. Sosem tette ezt erőszakosan, anyázósan… Mindig csak egy lehetőséget kínált, a kíváncsiságomat piszkálta meg, én meg ráharaptam. Sosem tudok elég hálás lenni neki. 

Az igazi áttörés valahol -32 kg környékén lehetett, mikor már egy jó féléve rágta a fülem, hogy vmi kardiót is be kéne iktatni. A világon mindennél jobban rühelltem a felkínált lehetőségeket, mint a burpee, a jumping jack, az ugráló kötelezés, futás (talán kocogás) és a szobabringa. Még mindig távol állt tőlem az ugrálás, a tüdőm kiköpős feladatok minden formája. Persze itt is sztereotípiák és előítéletek sokasága volt bennem.

Plusz jött emellé a másik „nyomás” valamikor 2019 márciusában, amikor Géza azt mondta, hogy tűzzünk ki célt magunk elé. Ez lett a szeptember végére bemegyünk 100 kg alá. Innentől számomra súlya/tétje volt, de még mindig el tudtam húzni, halasztani, de legalábbis tartani a 105-106 kg-os súlyomat egészen augusztus közepéig, amikor már csak 1,5 hónapom volt a kitűzött célig. Nem mondom, hogy pánikoltam, de eléggé veszett fejsze nyelének tűnt még azt az 5-6 kg-t leadni szeptember végéig. Aztán megleptek egy ugráló kötéllel, persze benne volt a pakliban, hogy az ugráló kötél ott rohad meg a sarokban élete végéig…  De kb. egy fél délután alatt a fokozatosság elve mentén csak rábeszélt az ugráló kötelezésre. Még jó, hogy nyár volt, kertben, elbújva mindenki elől nekiveselkedtem a Géza által felkínált lehetőségnek, hogy először csak ugorjak 10-et, pihenjek 20-25 másodpercet, és ebből csináljak 10 kört. Hát végtelenül büszke voltam magamra, mikor 10 ugrás helyett ment a 30 ugrás, és abból csináltam 10 kört, persze végtelen büszkeségem rögtön megírtam Gézának…  Amire jött is vissza a válasz, hogy csináljuk úgy, hogy most 3 hétig csinálom a 10x30 ugrást, aztán következő 3 hétben megint emelünk az ismétlés számon, aztán utána 3 hét múlva a körökön emelünk…  Elméletben olyan szépen magával ragadt a tempó és a lendület, hogy a naptárba egészen januárig be volt írva, hogy mely napokon, mennyit kell ugráljak, amit persze az élet nagyon hamar felülírt. Annyira gyorsan fejlődtem és bírtam szusszal az ugrálást, hogy már szeptember közepén átálltam a tabatákra. Rocky forever!!!!!  A szomszédok „legnagyobb” örömére Rocky tabatákra ugráltam, először csak 1-2 kört csináltam, aztán már ment a 5 kör, kicsit később a 10 kör is… Aztán felismertem benne a versenyt, hogy egy 20 másodperces etap alatt már ne csak 25-30 ugrás férjen bele, hanem ha tudom vigyem fel az ugrás számot 30 fölé, aztán ugrás stílust váltva ez a szám 60-70-re is felugrott… Géza pedig lelkesen (vagy nem,  de soha nem mondta, hogy unja ) kapta tőlem a „beszámolót”, hogy hány tabata, mekkora ugrás számokkal… és mindig tudott bíztatni!  Sosem lehetek elég hálás a türelméért.  Meg is lett az eredmény, a kitűzött célig, 2019. szeptember 30-ig – nem sokkal ugyan, de – becsúsztam 100 kg alá. Végtelenül büszke voltam magamra, hogy sikerült, és vhogy az ugráló kötél irányában megmaradt a lelkesedés. Igaz a kaja oldalt megint elengedtem kicsit, így az év végéig tartani tudtam a súlyt, ha nem is tudtam tovább faragni belőle. Persze karácsony, az karácsony. A korábbi évek spártai diétás időszakához képest most ezt is elengedtem, és az újévet 1 kg plusszal, azaz 100,2 kg-val kezdtem.

Eljött 2020. Új év, új fogadalmak… Beterjesztettem Gézának, hogy március végére a 90 kg-t szeretném elérni. Jött is az óvatos bíztatás, hogy célszerű lenne reális célt kitűzni magam elé (-6-8 kg), hogy ha mégsem teljesülne, ne érezzem kudarcnak. Persze ez annál inkább motivált, hogy azért is elérem a célt.  Annyi (nem kis) segítséget kaptam, hogy mielőtt nekiálltam átbeszéltük, hogy mit hogyan kellene csinálnom edzésen, étkezéssel, és mindennap ebédidőben lemehettem a terembe 1 órát tekerni, hogy a kardió meglegyen, este ugrálás és a heti 3x-i edzés. Kőkemény spártai diéta, grammra pontosan figyelve a bevitt mennyiségre. Semmi süti, semmi édesség, kóstolás szintjén sem. (Aki ismer az tudja, hogy ez nem kis belső harc volt, hiszen azon túl, hogy imádom az ízeket, imádok sütni, főzni, és új kajákat kipróbálni. ) Géza pedig továbbra is hősiesen, türelmesen tűrte, hogy minden nap legalább 2x megkapta tőlem a teljesítményem, délben a tekerés utáni adatokat (letekert km, az elégetett kalóriát, a pulzusgörbét), este pedig hasonló adatokat az ugrálás után… Számomra hihetetlen, de mindig volt 1-2 biztató szava, visszajelzése… 

Ehhez jött még Gézától egy újabb csavar, hogy jó lenne, ha heti 1 alkalommal, 1 db 24 órás böjtöt beiktatnék… „Apró” pánik a köbön, hogy ennyire nem utálhat, hogy még az ízeket is megvonná tőlem????  De az érvelése megingathatatlan volt, mondván úgyis itt a húsvéti böjt időszak, csak próbáljam ki egyszer 24 órára. Annyi szólt mellette, hogy az étkezést már egész jól belőttük, és hetek óta az időablakos étkezés (időben korlátozott étkezés) mentén éltem, így tulajdonképpen a napi 2x étkezés helyett 1 étkezésre kellett csak átállni, és ezzel megvalósítani a 24 órás böjtöt, annyira nem volt nagy áldozat. Ellenben a hatása extra jó volt!!!! 1-2 hétig csináltam a heti 1 napos böjtöt, aztán tettem egy próbát a 48 órás böjttel is, és meglepetésemre azt is sikerült tartanom. Ott már elmondani nem tudom, hogy mennyire büszke voltam magamra. Sőt! Az élettani pozitív hatások mellett, olvadtak le a kilók. Már március  közepére elértem a kitűzött 90 kg-ot, amit húsvétig megfejeltem még -3-4 kg-val. Persze ebbe a 3 hónapos extra tempóba kicsit bele is fáradtam, így az áprilist kicsit elengedtem, vissza is szaladt az a 3-4 kg. Apró megjegyzést kaptam csak, hogy még most kéne elkapnom, nehogy elszaladjon velem a ló… Így májusban újra nekiveselkedtem a spártai diétának, visszaraktam a heti min. 48 órás böjtöt. Aminek meg is lett az eredménye, és május végére újabb -6-7 kg lett az eredmény. Sőt, újabban a 3 napos böjtökkel próbálkozok, amit eddig (2 alkalommal) egész jól sikerült tartanom.
Jelenleg itt tartunk, közel vagy kicsivel több, mint -55 kg-nál. Most már „csak” kb. 15 kg-tól szeretnék megszabadulni, és persze a későbbiekben tartani…
 
Bár hosszúra sikeredett, ez mégis csak egy kis szelete volt az elmúlt közel 3 évnek. Hiszen csak az edzésre és a fogyásra koncentráltam, de közben világok nyíltak ki számomra… Nem csak a különböző sportágak között, hiszen soha nem látott, vagy hitt sportokat próbáltam ki (pl. SUP, szörf, slacline), de visszatértem 1-2 olyan sporthoz is, amit korábban szerettem, de a súlyom miatt esélyem sem volt gyakorolni (pl. a görkori, lovaglás, bringázás)… 

Az élet minden más területén is hatalmas változások voltak. Nekem magamnak is fel kellett dolgoznom, hogy változok. Változik a viselkedésem, a testem. Én magam, mindig nehezebben vettem/veszem észre a változásokat magamon. Hiába kaptam folyamatosan a pozitív visszajelzéseket (amelyekért minden barátomnak, és kollégámnak végtelenül hálás vagyok), nagyon-nagyon nehéz volt elhinni, hiszen én magamon nem éreztem a változást olyan jelentősnek. Én mindig egy jó 8-10 kg-val (vagy 2-3 ruhamérettel) később vettem észre és fogadtam el (?!) a változást.
Plusz ami még számomra hihetetlen (és soha nem volt az erősségem), de türelemre és fokozatosságra tanított meg, persze, hogy mindent akartam, most rögtön, azonnal, de Géza mindig kedvesen elmosolyodott (láttam a kis gondolat buborékokat a feje felett… ) és mintha a türelmetlenségemet meg sem hallotta volna, a saját elképzelési mentén vitte tovább az edzéstervet, az étkezéseket… és (utólag) mindig be kellett látnom, hogy igaza van. 

Bár az elején ő sem hitte volna, hogy 1-2 hónapnál tovább tart a kitartásom  és tudom, hogy sokszor leírtam már, de tényleg nem tudok elég hálás lenni Gézának, hogy mindig bíztatott, ha bárhol elakadtam, mindig kérdezhettem és mindig adott vmi új, vmi más tanácsot, hogy merre, hogyan induljunk tovább…
Köszönöm!